Mindig is nagy kedvencem volt a Kaiserschmarrn, magyarul császármorzsa vagy smarni, aminek az elkészítését illetően többféle iskola is létezik: az osztrák konyha eredetileg búzaliszttel jegyzi (egy palacsintatészta-szerű anyagot sütnek ki zsírban), míg itthon inkább a daramorzsás változat népszerű.
Tavaly ilyenkor annyira a feje tetején állt éppen minden, hogy sajnos mind a mézeskalács-sütögetésből, mind a szaloncukrozásból kimaradtam, és ez nagyon rosszul érintett lelkileg. Már akkor eldöntöttem, hogy idén ez máshogy lesz, és mivel már közelednek az ünnepek, neki is álltam a receptkeresésnek. Be kell valljam, ritkán sikerül valamilyen mentes dolog ennyire jól elsőre, úgyhogy ezúttal az első számú kísérlet receptjét teszem közzé.
Hónapok óta tartozom egy informatív poszttal (egészen konkrétan még augusztusra ígértem a megírását), amiben összefoglalom az elmúlt évek legfontosabb egészségügyi tanulságait. Miközben azon gondolkodtam, hogyan lehetne a legoptimálisabban feldolgozni ezt a témát, hirtelen november lett, és az utóbbi időszak érdeklődési forgatókönyveit felidézve végül úgy döntöttem, az lesz a legjobb, ha írásos formában is megőrzöm a beszélgetős jelleget. A hajtás után csokorba rendezve, klasszikus kérdezz-felelek felállásban számolok be a tapasztalataimról.
A történeti hűség kedvéért muszáj vagyok kicsit távolabbról indítani ezt a posztot, egyrészt mert sok idő telt el az előző bejegyzés óta, másrészt pedig egyelőre le kellett álljak a hajdinaliszttel (amit legalább akkora csapásként élek meg, mint a kávé elhagyását).
Régóta húzódik már ennek a bejegyzésnek a megírása. Sokan kérdeztétek, mi az ábra, mikor fogom folytatni a blogot (ami amúgy <3), én meg mindig fel tudtam mutatni valami tök valid dolgot a halogatás indoklásául. Ebbe aztán annyira belejöttem, hogy a végén már a magam számára is kezdtem gyanússá válni, hiszen
Ahogyan azt a gofris posztban ígértem, íme a kenyérsütéses beszámoló! Mindig is nagy érdeklődés övezte ezt a témát, sokan kértétek már a receptet, amit apró finomhangolások után most örömmel osztok meg a blogon – remélem, másnak is éppen olyan nagy segítségére lesz a mindennapokban, mint nekem.
Sokat szoktam gondolkodni azon, hogyan oldhatnám meg minél egyszerűbben a külső helyszínen történő táplálkozást. Amikor nem vagyok otthon, és ezáltal elvész a lehetőség magamnak főzni az ételt, akkor két lehetőség adódik: vagy ki vagyok szolgáltatva a környező kifőzdék aktuális étlapjának, vagy előre gondolkodom, és csomagolok valami harapnivalót. És mivel arra mikroszkópikusan kicsi az esély (ha van egyáltalán), hogy egy étterem speciálisan IBS-es tünetek enyhítését célzó ebédmenüt kínáljon, ezért általában az utóbbi megodást választom.
Kalandom a gofrisütés világában úgy indult, hogy a megváltozott táplálkozási szokásaim körül kialakult zűrzavar közepedte felmerült az igény valami gyorsra és egyszerűre, amit kenyér helyett fogyaszthatnék. Ugyan feltett szándékomban állt a házi kenyérsütés tudományának elsajátítása is, de azt egy nagyobb volumenű projektnek ítéltem meg, és nem akartam bejáratott B-terv nélkül rögtön a mélyebbik vízbe fejest ugrani. (Azóta már egyébként gyakran készítem magam a veknit, egész jó eredménnyel, ráadásul kenyérsütőgép nélkül – hamarosan erről is beszámolok majd!)
A zabról sajnos egy idő után kiderült, hogy nem igazán passzolunk egymáshoz. Szomorú voltam, mert a diéta megkezdése előtt (még egy másik életben) szinte minden nap zabkását reggeliztem, és bár általában nem esik nehezemre lemondani ételekről, a napindító rutinban beállt változás azonban mégis nagyon megnyomott. Semmi sem pótolhatta azt az űrt, amit az aprószemű zabpehely elhagyása okozott az életemben, nem is elsősorban az íze vagy a sokoldalúsága miatt, hanem mert semmivel sem sikerült reprodukálni ugyanazt a kellemes kása-textúrát, amit olyan nagyon szeretek – egészen idáig.
Blogindító bejegyzésként egy gyorsan elkészíthető, egytálas csemegét szeretnék bemutatni nektek, ami az utóbbi időben egyre gyakrabban készül a konyhámban. Nagyon vágytam már valami édesre, ugyanakkor nem szerettem volna kockáztatni a diéta sikerét sem; kerestem hát egy szimpatikus tésztareceptet, és addig tekertem rajta, amíg a hozzávalók FODMAP tartalma számomra még tolerálható, egyben gluténmentes nem lett – így született meg ez az omlós, könnyed muffin.