Hónapok óta tartozom egy informatív poszttal (egészen konkrétan még augusztusra ígértem a megírását), amiben összefoglalom az elmúlt évek legfontosabb egészségügyi tanulságait. Miközben azon gondolkodtam, hogyan lehetne a legoptimálisabban feldolgozni ezt a témát, hirtelen november lett, és az utóbbi időszak érdeklődési forgatókönyveit felidézve végül úgy döntöttem, az lesz a legjobb, ha írásos formában is megőrzöm a beszélgetős jelleget. A hajtás után csokorba rendezve, klasszikus kérdezz-felelek felállásban számolok be a tapasztalataimról.

Régóta húzódik már ennek a bejegyzésnek a megírása. Sokan kérdeztétek, mi az ábra, mikor fogom folytatni a blogot (ami amúgy <3), én meg mindig fel tudtam mutatni valami tök valid dolgot a halogatás indoklásául. Ebbe aztán annyira belejöttem, hogy a végén már a magam számára is kezdtem gyanússá válni, hiszen

az embernek valójában arra van ideje, amire akarja, hogy ideje legyen.

Emésztőszervi betegséggel nem könnyű együtt élni. Nem is akarom szépíteni: az esetek többségében egy kérdőjelekkel teli, nehezen menedzselhető állapotról van szó, amit gyakran kísér szorongás, félelem. Ahogy feláll a diagnózis, az addigi életvitelnek általában annyi – a gyógyulás érdekében több éves, évtizedes táplálkozási szokásokat vagyunk kénytelenek feladni, és ez olyan gyökeres változást jelent egy ember (és a közvetlen környezete) életében, hogy nem véletlenül aposztrofálják sokan inkább életmódváltásként a folyamatot.