Régóta húzódik már ennek a bejegyzésnek a megírása. Sokan kérdeztétek, mi az ábra, mikor fogom folytatni a blogot (ami amúgy <3), én meg mindig fel tudtam mutatni valami tök valid dolgot a halogatás indoklásául. Ebbe aztán annyira belejöttem, hogy a végén már a magam számára is kezdtem gyanússá válni, hiszen
az embernek valójában arra van ideje, amire akarja, hogy ideje legyen.
Kénytelen voltam hát megállni egy pillanatra, és elgondolkodni azon, vajon miért nem akaródzik nekem beszámolni az elmúlt időszak eseményeiről. (Látod, Anya? Tök önreflektív vagyok!) A végső lökést pedig az adta, amikor privát csatornákon keresztül többen is mondtátok, milyen nagy segítséget jelentett például az orvosi vizsgálatokkal kapcsolatos infók átadása, és hogy szívesen olvasnátok a tapasztalataimról bővebben.
Az igazság az, hogy 2 és fél éve vagyok krónikus beteg, és ebbe még belegondolni is horror, nemhogy kiírni az internetre.
Ez azonban nem feltétlenül haszontalan helyzet. Úgy érzem, hogy az én életemben ez az időszak az a kataklizma, ami a filmekben rákényszeríti a főhőst a dolgok átértékelésére; az elmúlt évek eseményeinek láncolata olyan jelentősen formálta a személyiségemet, mint amilyet Tom Holland mutatott be a Homecomingban. Mára már elfogadtam, hogy sosem leszek ugyanaz az ember, mint előtte, sőt: nem is szeretném ugyanazt az életmódot folytatni, mint korábban. A felfogásom alakult át, új megoldási stratégiákat sajátítottam el, és nem utolsó sorban bizalommal tölt el a tudat, hogy egy kis eltökéltséggel a leggányabb helyzetből is talpra lehet állni.
“Micsoda?” – kapott hirtelen a szívéhez minden olvasó –, “Ezek szerint létezik megoldás?!”
Bizony! Nem akarom elkiabálni, de nagyon olybá tűnik, hogy (pár kivételtől eltekintve) nem kell egész hátralévő életemben olyan szigorúan diétáznom, mint most*, ugyanis az elmúlt hetek intenzív kivizsgálásainak eredményeképpen valószínűleg megvan minden probléma forrása. Éppen ezért szeretnék mindenkit arra bíztatni, hogy ha nem elégedett a diagnózisával (vagy a kilátásba helyezett életszínvonal várható minőségével), akkor kérdezzen, nyomozzon, menjen magánlaborba, csatlakozzon fórumokhoz, tájékozódjon, olvasson! Számos dologról én is azt hittem magammal kapcsolatban, hogy adottság, és emiatt nem kérdőjeleztem meg – miközben ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna. Ennek nyomán ráadásul kiderült, hogy a családom más tagja is érintett, és őszintén örülök, hogy egyúttal több évtizedes rejtélyek megoldásának kulcsát sikerült megtalálni.
Mivel ma egy éve kezdtem el a terápiás étkezést, ezért augusztusban már tényleg megpróbálom csokorba rendezni a gondolataimat a témában. Veszek egy mély levegőt, és meg fogom írni a tőlem telhető leginformatívabb posztot ezügyben. Addig is itt egy szép kép az anyák napi répatortás muffinról:
Stay tuned!
